A makadámút tömörített kőzúzalék-borítással rendelkező műút. Ez tekinthető a mai modern műutak elődjének. A névadás a feltaláló újítása előtt tiszteleg, John Loudon McAdam skót mérnöknek neve alapján került elnevezésre ez az úttípus.

A skót John Loudon McAdamnek és így a makadámútnak is a szülőhazája Anglia. A bristoli kerületi útfelügyelőként tevékenykedő McAdam hosszú gyakorlati megfigyeléseire alapozta a az addig útépítési technológiai változtatást.

MacAdam elmélete szerinti újító elvek az útépítésben:

• A járművek kerekei csak az út felületét koptatják. Tehát – hibátlan elkészítés után – az út felszínének rendszeres karbantartása esetén az út alapzata sohasem rongálódhat meg. Ebből kiindulva állította, hogy az ő útjainak nincs szükségük külön alépítményre.
• Nem a zúzottkő keménysége számít, hanem az egyenletes méretük: az egyenlő nagyságú kövekben van meg a helyben maradás tulajdonsága. Ugyanis ha egy-egy nagyobb kő kerül közéjük, ezt a kocsikerekek csakhamar kimozdítják helyéből, és ezáltal az úttest elveszti folytonosságát.
• Az útfelület az esetben marad hibátlan és vizet át nem eresztő, ha az út ágyazata száraz és egyöntetű. Ehhez előírás: a zúzottkő alsó rétege az út menti szivárgóárok állandó vízszíne felett legalább 8 cm-re álljon.

A vízkötésű makadámút:

1822-es évet írunk, amikor az újítást bevezette MacAdam.

Az addigi gyakorlattal felhagyott és a nem igazán hatékonyan építhető rakott terméskőalapot lecserélte. Ehelyett egy 25 cm összvastagságú, több rétegben felvitt zúzottkőréteg jelentette innentől kezdve az alapot.

Az alábbi lépéseket követve készült a makadám út:

1. lépés: Az út legalsó rétegét jelentő földműre megközelítőleg ökölnyi nagyságú durva zúzottkőből képezett egy réteget. A lazán terített zúzottkő rétegnek 15–20 cm-es vastagságúnak kellett  lennie.
2. lépés: A második réteg egy kisebb szemcseméretű zúzottkövet jelentett, kb  6–8 cm-es vastagságban.
3. lépés: A finomabb, kisebb méretű zúzottkő réteg felületére jellemzően még kisebb méretű, homokkal kevert, ún. hengerlési zúzalékot is szórt, majd behengerelték a zúzottkő közé, így kiékelve azokat.

Az 1800-as évek közepétől fokozatosan McAdam neve olyannyira ismertté vált, hogy az egész világ makadámburkolatnak nevezi a  zúzottkőburkolatokat.

A technológiából adódóan azaz a 3. lépésnél a hengerléses kiékeléséhez vizet is permeteztek a felületre, viszont egyéb kötőanyag nem került felhasználásra. Emiatt a kötőanyag nélküli makadámburkolat vizes makadám megnevezéssel terjedt el.

A kátránykötésű makadámút:

A kötőanyag nélküli technológiának voltak hátrányai is. Mégpedig a felületi kopás – ami folymatos pótlásra szorult. De az utak porzása is gondot jelentett. Ez a korai, lovaskocsis időszaktól kezdődően problémaforrás volt, ami a motorizáció előretörésével csak erősödött. Első próbálkozások az útfelület kőburkolattal való fedésére korlátozódtak – jellemzően a városi utcákon, belvárosban. Míg a külvárosi makadámutak portalanítását kátrányolajjal oldották meg.

Az aszfalt-makadámút:

A technológiai fejlődés az útépítésben is megállíthatatlannak bizonyult a 19. században is. A folyamatos kísérletezés eredményeként 1837-ben felfedezték, hogy a felhevített, forró aszfalt porítható és így alkalmassá válik vízzáró aszfaltburkolat készítésére. Így született meg az aszfalt-makadámút. A kivitelezés módja nem sokban tér el az eddig megismert eljárástól: az elkészült makadámút aszfalttal kerül bevonásra, ami egyenletesebbé és ellenállóbbá teszi azt annak kopófelületét.