árulkodó házfalak

Az aszfaltútépítés hagyománya hazánkban igen érdekesen és egyéni módon alakult ki, még ha egy kissé el is maradt az európai államokétól. A XIX. század derekán nem csak közutaink, hanem a városi utak nagy része is burkolatlan volt. Ekkor Széchenyi István magáévá tette azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet. Rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Sajnos, felhívása pusztába kiáltott szó maradt!

Hogy a XIX. század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű mérnök – akkori szóval inzsellér – 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy egy-két faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, hogy nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács azonnal a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság.

Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett és talált is a nagyüzemi kitermelésre, s 1863-ban – Popper Istvánnal – megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.