Hazai Aszfaltipari Részvénytársaság

A társvállalkozó fia – szintén jól képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. A Rue Bergeren megtekintette az 1838-ban épült első aszfaltjárdát: az már huszonhat éve állta az idő romboló hatását, de mérnökünk szemügyre vette a Conservatoire de Musique előtti kocsiutat is. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első hazai aszfaltburkolatot a Palatinus utca (ma Nádor utca) 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Ifjabb Kovács – a Wiener Bankverein anyagi támogatásával – 1868-ban megalapította a Hazai Aszfaltipari Részvénytársaságot. Az addigi kezdetleges aszfalttelep helyett az Orczy úton új, modern keverőtelepet létesítettek négy keverőgéppel. A szállítást is korszerűsítették. A forró aszfaltanyagot kerekekre szerelt lóvontatású tartályokba lapátolták, s azokban tüzeléssel melegen tartották. A keverőlapátokat menet közben a kerékre szerelt fogaskerék forgatta áttétel segítségével. Ha az anyagot nagyobb távolságra kellett szállítani, akkor a keverőtelepen hatszögletű, úgynevezett masztix pogácsákat készítettek belőle; ezek ugyanis kihűlve könnyen szállíthatók, s a helyszínre érve csak föl kellett olvasztani őket. E gyártási folyamatban már komoly technológiai előírásokat alkalmaztak. Ezek, persze, mai szemmel talán egy kissé nevetségesek, de akkor igen hasznosak voltak. Ilyen volt például az, hogy “akkor jó az anyag, ha a kész aszfaltanyag felületére vizet cseppentünk, s az gyenge pattogással elpárolog”. Vagy: “ha az anyagba a fakanál nehezen hatol be, akkor további bitumenadagolásra van szükség”. Az első magyar aszfaltburkolatú út a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában épült meg. Ezt követően a Várban, majd a Belvárosban (a Petőfi Sándor, a Vörösmarty, a József Attila, a Dorottya, a Nádor, a Király utcában stb.) építettek ilyen új rendszerű utakat.

Úthibák javítása során ma is kézzel terítik szét a fortyogó masszát. Időközben a technológia is fejlődött. Az 1870-es évek elejétől egyre gyakrabban alkalmazták a forgódobot, tökéletesítve a keverést. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a következő: 1878-ban, a Párizsi Világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek.
A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon stb. A század végéig több mint 900 ezer négyzetméter útburkolat és 2,6 millió négyzetméter járda készült aszfaltból.

További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt teljesen tönkrement. Kiderült, hogy a “szakértő” szélhámos volt. A kudarc visszavetette az ilyenfajta burkolatok építését, de aztán épültek jól sikerült szakaszok is. Ilyen volt például a fővárosban a Margit rakpart, az Alkotmány utca és a Szabadság tér burkolata.
Az első világháború után a dernai és a tatarosi bányákat Romániához csatolták, s csak a jóval drágább mexikói és trinidadi bitumenhez lehetett hozzájutni. 1926 után elsősorban hengerelt burkolatok készültek igen jó minőségben. Ezt bizonyítja, hogy Bécsből és Prágából is számos nagy megrendelés érkezett. Nálunk az aszfalt tömeges fölhasználása valamikor az 1960-as években indult meg, az utak és autópályák építésével. De ez már egy másik történet…