A beton története

A rómaiak ú.n. római cementet (alumínium és szilíciumtartalmú törmeléket) használtak utak, fürdők, vízvezetékek építésére. Technikailag kifinomultan a Pantheon kupolájának szerkezetében jelent meg a beton. A kupola aljától a közepe felé haladva egyre vékonyodik a szerkezet, a kedvezőbb terhelés szerint.

I. sz. 27-ben Pollio Vitruvius építészeti könyvében is említésre került a beton leírása.

1779-ben Bry Higgins szabadalmaztatta a stukkó vakolatot, amely hidratált cementből állt. Tapasztalatait az Experiments and Observations Made With the View of Improving the Art of Composing and Applying Calcareous Cements and of Preparing Quicklime című írásban dokumentálta.

1793-ban John Smeaton tanulmányozta a kiégetett mész víz alatti szilárdulását, illetve azt, hogy a más anyagokkal elegyítve szilárdabb formát ölt. Megfigyeléseire alapozva újjáépítette a cornwalli világítótornyot.

1800-ban használtak először nagy mennyiségű betont a West Indian Dokk brit kikötő építésénél, amit William Jessop tervezett.

1812 és 1816 között épült Franciaországban az első betonszerkezetű híd Souillacban, amely még nem tartalmazott semmiféle vasalást.

Az 1820-as években több angol, francia és amerikai szabadalom is született a mész felhasználásával, cementtel, betonnal kapcsolatban:

James Parker az ún. Parker (más néven római) cementtel kísérletezett.
Edgar Dobbs a habarccsal és a gipsszel foglalkozott.
Louis Vicat agyaghoz adagolt meszet készített.
Canvass White a természetes cementet ismerte fel.
Maurice St. Leger és John Tickell olyan természetes cementet készítettek, amelyek a víz alatt is megkötöttek.
Ralph Dodd foglalkozott azzal, hogy a húzóerőket kovácsolt vas rudakkal vegye fel a beton belsejében.
Abraham Chambers és James Frost különféle cementfajtákkal kísérleteztek.

1824-ben Joseph Aspdin angol kőműves szabadalmaztatta az egységesen finomra őrölt Portland cementet, amit a Portlandnál fejtett építési kőről nevezett el. Ez az elnevezés a mai napig megmaradt.